Ötbánya

  A város attól az öt törpétől kapta a nevét, akik először vájták csákányukat a dombok mélyébe. Azóta persze sokkal több tárnát és vágatot nyitottak a földbe, de a város nagy része most is az öt alapító családjának kezében van. Kovács és ötvösműhelyek tucatjai, kemencék, fújtatók, a fényesen égő láng és a mindenhova beférkőző korom városa ez.
Ötbánya csupa kő és vas. A törpék népe nem bízik a fákban: könnyen korhad, gyorsan ég, tartják, némiképp jogosan. Ezért a várost a bányászott kőből, ércsalakból, és máshonnan hozatott sziklákból építették. Titokzatos, ősi tudással forrasztották egybe az alkotó elemeket, mindeddig nem akadt, ami megrendíthette volna a falakat.

Kívülről Ötbánya csúf látványt nyújt, mint valami göcsörtös halom terpeszkedik a dombokon. Ám a lényeg, a város szíve, a föld mélyében van. Hatalmas barlangok, félig természetesek, félig bányászott üregek labirintusa. Az óvatlan könnyen eltévedhet, hogy csak a csontjaira bukkanjanak rá, talán évszázadok múltán. Árnyas erdő fái jórészt fáklyaként végzik errefelé, legfeljebb a Felváros - ahogy az ottaniak nevezik a felszíni részt - lakói használják különösen hideg teleken tüzelőnek.
Az Alvárost hőforrások és lávatavak fűtik, s jut belőle odafentre is.

Az Öt Család Tanácsa ellentmondást nem tűrően, vaskézzel irányítja a várost. Ők szabják meg, hogy milyen minőségű árut adhatnak el a mesterek, ők végzik az ellenőrzést, ők adnak ki és vonnak vissza mesterleveleket. Megszabják az árakat is, az eladható mennyiséget. Az ő rendeleteiknek köszönhető, hogy a mágiaapály itteni hatására már csak a leghatalmasabb kovácsok használhatják, természetesen valamelyik Tanácstag felügyelete mellett.
A belvárosban szinte csak törpelakokat láthat a kíváncsi látogató, szokatlanul aprócska belmagassággal és parányi ablakokkal. Az itt lakók azonban gyéren mérik a vendégszeretetet az általuk semmirekellő naplopóknak titulált utazók, kalandozók irányában, így nem célszerű hivatlanul túlságosan közel merészkedni senki törp házához.

A külváros elég tarka képet mutat, a bevándorolt elfek és emberek házai ugyanis szokványos méretűek, de közöttük találhatóak még a törpék által épített, kisebb házak is. A belváros épületeinek sorát egy magasabb épület bontja meg, melynek cégérén tisztán kivehetően az alábbi betűsor díszeleg: "Fogadó a vak mantikorhoz".
A fogadó a város legforgalmasabb utcájában áll, ez a főút, mely az északi és a déli kaput köti össze, hosszan kacskaringózva a város épületei között. Jó időben környék összes kereskedője, árusa és zugárusa itt sorakozik fel, hogy portékáit árulja, díszes pavilonjaik és sátraik színesen övezik az út mindkét oldalát. A város törpe kovácsai minőségi fegyvereket kínálnak.

Az Őrhegyre egy szinte tűegyenes út visz fel, melyet talán a város legújabb házai öveznek. Az út végén, majdnem a hegy csúcsán egy kisebb vár magasodik, masszív kőfallal, hatalmas kapuval. A kapu fölött vörös betűk hírdetik a helyet; "Várbörtön".
Ez a város legrégibb kocsmája, bár kezdetben csak katonák és zsoldosok látogatták. Nem is csoda, hogy mindennaposak voltak az összetűzések, melyek szinte mindig erőfitogtatással, harccal végződtek. Nem véletlen, hogy a hely ezt a nevet kapta, úgyanis innen egy-egy összecsapás után egyenes út vezetett a fogdába. Sajnos a kocsma az idők során leépült. A sör olcsó, de a minőség nem garantált; a szobák dohosak, és a félhomálynak hála méginkább kripták hangulatát idézik; a rosszarcú kidobólegények pedig garantáltan elriasztják a jámbor lelkeket, így biztos, hogy csak a legelvetemültebbek mernek belépni eme bizarr helyre.

A zúgolódók általában hamar a kapukon kívül találják magukat, s az első napkeltét általában nem érik meg. Megvakítva, kivágott nyelvvel, esetleg eltört karokkal nehéz megvédenie magát az embernek vagy törpének, s persze a monopóliumot jelentő kovácsmesterség titkait sem könnyű kifecsegni.

Egy szó, mint száz, a távolréviek talán furcsaságként könyvelnek el rengeteg helyi szokást, de legalább egyszer mindenkinek el kell látogatnia ide, hogy megismerkedjen a hegyi város hideg, tiszta levegőjével és fűszeres konyhájával.